- Több mint 15 éve, hogy Curt Smith kiszállt a Tears For Fears-ből és Ti külön utakon folytattátok tovább. Ha jól tudom annak idején elég rossz viszonyban váltatok el egymástól. Mégis hogyan sikerült kibékülni? Egyáltalán tartottátok egymással a kapcsolatot?

Roland: Úgy 2000. év vége felé kezdtünk egymással beszélni. Igazándiból volt közöttünk egy bizonyos üzleti kapcsolat, így jöttek-mentek hivatalos papírok, szerződések. Volt egy régi közös üzleti érdekeltségünk, ingatlanokkal üzleteltünk kisebb-nagyobb sikerrel. Úgyhogy papíron folyamatos volt a kapcsolattartás. Majd egy nap jött Curt-től egy fax, amiben rákérdezett, hogy vajon a régi telefonszámomon elérhető vagyok-e, én pedig átküldtem neki a számomat. Másnap már csörgött a telefon. Bármilyen furcsán hangzik, de így történt.

- De mégis mikor jött el az a pont, amikor tudtátok, hogy újból közös munka lesz a vége?

Roland: Kilenc évnyi beszédszünet után ugye nem voltunk teljesen meggyőződve arról, hogy bármi említésre méltó anyaggal elő tudunk jönni. Féltünk sokáig ettől a helyzettől. De magukban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán közös munkára képesek leszünk-e, elő tudjuk-e csalogatni azt az érzést, ami összekötött bennünket. Ez a félelem szerencsére csak addig tartott, amíg Los Angeles-ben nekiültünk dalokat írni és megszületett a „Closest thing to heaven” című dal. Ezen a ponton éreztük, hogy „Ez az!”, csak működik minden. Több év után először sikerült egy nagyon jó dalt megírnunk, ami óriási érzéssel töltött el. Innentől kezdve tudtuk, hogy van jövője a Tears For Fears-nek.

- Az elmúlt 15 évben egyikőtök sem szakadt el a zenétől, volt bőven saját próbálkozás, de egyik sem lett olyan sikeres mint a Tears For Fears.

Roland: Az én szólópróbálkozásaim, az „Elemental” és a „Raoul” pár milliós eladást azért produkált. Azt hiszem, ez azért annyira nem rossz. De tény, hogy közel sem volt olyan sikeres a produkció, mint így ketten együtt. Ha közösen dolgozunk, az valahogy mindig egy poposabb hangzásvilág felé megy, szólóban meg ugye mindenki a saját vágyait akarja kiélni. Ha visszagondolok, egy igazán nyugodt időszak volt, hiszen nem kellett folyamatosan kompromisszumokat kötnöm, csak a saját fejem után mentem. Viszont egy idő után eljött az a periódus, amikor már úgy éreztem, hogy jó lenne újból csapatban dolgozni, egy zenekarban tag lenni. Hogy ne csak egyedül én hozzak döntéseket, hanem mások véleményét is ki tudjam kérni.

- Milyen volt újból Curt-tel együtt dolgozni? Könnyen megtaláltátok a közös hangot egymással?

Roland: Egy nagyon ideális helyzetben voltunk. Együtt vonultunk stúdióba én, Curt és Curt egy zenészbarátja, Charlton Pettus. Charlton-t már régről ismertem, kiváló zenésznek tartom, szerencsére a közös munka során nagyon jól megértettük egymást. Mind a ketten hasonló gondolkodásúak vagyunk, sok közös pont van bennünk. Mind a ketten jól értünk a hangmérnöki munkákhoz és a programozáshoz, de zeneileg is hasonló ízlésűek vagyunk, Beatles rajongók vagyunk, a mostani zenék közül pedig a Flaming Lips és az Air a közös kedvencünk. Mindez és a kaliforniai csodálatos környezet sokat segített abban, hogy könnyen menjen a stúdiózás. Jó pár átbeszélgetett éjszaka alatt rendeződött köztem és Curt között a viszony. Másrészt meg ez volt az első alkalom, hogy közösen szereztük a dalokat. A korábbi lemezeken az összes dal saját szerzemény volt, már készen vittem őket a stúdióba. Most az elsőtől az utolsó hangig mindent közösen találtunk ki.

- Igazándiból így Ti is követitek azt a trendet, ahogy a ’80-as évek régi nagy csapatai újraélednek. Mi vett rá Titeket erre?

Roland: Borzasztó, nem? Őszintén szólva, sosem szerettünk volna ilyen jellegű cirkuszhoz tartozni, vagy akárcsak ünnepelni a régi szép éveket. A múltban sem éreztük úgy, hogy lenne bármi közünk az akkori, ’80-as évekbeli zenekarokhoz, zenéhez. Mi akkor is a saját utunkat jártuk, mást képviseltünk. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy egyáltalán képesek leszünk-e közösen egy jó lemezt összehozni. Semmi más tervünk nem volt.

- Az albumot - ahogy említetted - az Egyesült Államokban vettétek fel.

Roland: Múlt év márciusa óta Los Angelesben tartózkodom, és azóta még nem is látogattam haza Angliába. Furcsa érzés, ha jobban belegondolok. Időközben vettem itt egy házat, momentán itt élek, kb. 2 km-re Curt-től. Szóval mondhatjuk, hogy szomszédok vagyunk.

- Egy nagyon régi pletyka, miszerint Te rendszeresen kiborítottad Curt-ot az asztrológia iránti érdeklődéseddel. Sokak szerint pont emiatt ment szét anno a zenekar…

Roland: Fogalmam sincs, honnan szedték ezt az irdatlan hülyeséget. Felháborító, hogy egyesek miket ki nem találnak. Jó lenne azért tudni, hogy ezeket a pletykákat kik terjesztik, meg egyáltalán honnan veszik ezt.

- Valójában akkor mi vezetett a zenekar feloszlásához?

Roland: Azt hiszem, anno elérkeztünk egy periódus végéhez. Tény, hogy akkoriban nehezen jöttünk ki egymással, az életünk másképp alakult. Curt magánélete a zenekar legnagyobb sikerei idején tönkrement, elvált, majd időközben beleszeretett egy amerikai lányba, akivel szeretett volna több időt tölteni. Curt-tel mi gyerekkori barátok vagyunk, így sokkal könnyebben el tudjuk fogadni a másik választását. Egyszerűen jobb volt akkor abbahagyni, amikor még a zenekar sikeres volt és szép emlékekkel tudtunk elválni egymástól.

- Az új lemez címe így tökéletes választásnak tűnik…

Roland: Igen-igen, Everybody loves a happy ending (szerk.: Minden jó, ha a vége jó). (nevet)
Maga a cím egy régi sztoriból fakad. Curt-nek és nekem jó pár közös barátunk van, köztük Chris Hughes producer barátunk, akivel annak idején a „Songs From The Big Chair” és a „The Hurting” című albumunkat készítettük. Szóval Chris-szel mind a ketten végig tartottuk a kapcsolatot. Chris volt az az ember, aki rendszeresen megpróbált bennünket kibékíteni, hátha újra együtt fogunk dolgozni. Valahányszor ezzel hozakodott elő, én már akkor azzal poénkodtam, hogy ha mi egyszer kibékülünk, akkor a lemeznek csak az „Everybody loves a happy ending” címet adhatjuk. Ez persze visszajutott Curt fülébe is, aki ezen jót nevetett, de engem ismerve azért értette a címben rejlő iróniát. De a címválasztás az innen jön.

- Mit szóltál ahhoz, amikor Gary Jules elkészítette a Mad World feldolgozását?

Roland: Nagy meglepetés volt, de tetszett a feldolgozás. Ez anno a Donnie Darko című filmhez készült, és elég nagy siker is lett belőle. Nem számítottam rá, így persze furcsa érzés volt más előadásában hallani a dalt, de ebben a verzióban is megállta a helyét. Ennek csak örülni tudok.

- Ez megerősített abban, hogy van még érdeklődés a Tears For Fears iránt?

Roland: Azt hiszem igen. Maga a tény, hogy jó pár ma már klasszikusnak számító dal fűződik a nevünkhöz is megerősít ebben, de legfőképpen az, ha tudom, hogy van közönsége is ezeknek a daloknak.

- Az album az Egyesült Államokban már múlt ősszel megjelent, így már volt lehetőségetek felmérni, hogy milyen a fogadtatás irántatok.

Roland: Igen-igen. Az USA-ban már jó pár koncertet adtunk azóta, mind teltházas volt. Nincs okunk panaszra. De ha jól tudom az összes európai koncertünkre is hetekkel előbb elkeltek a jegyek. Nem vagyunk divatzenekar, sosem voltunk, de a rajongótáborunk még mindig megvan.

- Ha már a divatzene szóba jött, mit szólsz a mostani zenekarokhoz, a mai zenéhez? Mennyire van ez hatással a Ti munkátokra?

Roland: Korábban sem foglalkoztunk azzal, hogy épp akkor ki mit játszott. Nekünk mindig is megvolt a saját stílusunk, hangzásvilágunk, amit nem lehetett senkihez sem hasonlítani. Maximum a Beatles hatása érződik a lemezeinken. Egy-két mostani kedvencem van csak, a Flaming Lips vagy az Air zenéje.

- Európában a napokban kezdtetek el turnézni. Mire számíthat a közönség?

Roland: A mostani albumunk dalai nagyon jól szólnak élőben, részben azért mert a dalok többségét akusztikus gitáron vagy zongorán elő lehet adni. Nem szeretnénk loop-okat, vagy hasonló dolgokat belevinni az élő koncertekbe, a hagyományos értelemben közelítjük majd meg a dalokat. A próbák során is egy fél akusztikus műsort próbáltunk össze. Azt hiszem, ez Európában már ütni fog.

- Terveztek-e magyarországi fellépést?

Roland: Sok szépet hallottam már rólatok. Az egyik barátom épp a napokban jött haza Budapestről és mesélt a város festői szépségéről. Sajnos én még nem jártam Budapesten, de nagy jó lenne eljutni. A koncertek nem feltétlenül rajtunk múlnak, hanem a szervezőkön. Ha kapunk ilyen felkérést, nagyon boldogan teszünk neki eleget.

fkriszta

2005. 04. 23.