Az Iron Maiden egy fogalom. Amikor lemezt ad ki, az kis túlzással olyan esemény a metál zenére érzelmi reakciót mutató emberek számára, mint amikor 1945 május 8-án bejelentették az európai győzelmet. A Maiden régebbi, még előző évezredben született korongjai ugyanis, túlzás nélkül történelminek nevezhetőek. Tudni kell azonban, hogy a Bruce Dickinson frontember távozása miatt kialakult seb (amikor is szólókarrierbe fogott) még Bruce 1999-es visszatérése után is jó ideig éreztette a hatását a Maidenen.

A már újra teljes felállásban zenélő zeneipari anyahajó 2003-as 'Dance of Death' albumán még csak - írd és mondd - egy igazán jó szám volt. A következő lemezük a 2006-os 'A Matter Of Life And Death' már sokkal több munkával készült, de még mindig érződött rajta az útkeresés, bár összességében erősebb volt mint a 2003-as próbálkozás. A banda olyan volt 1994 óta (amikor Bruce lelépett) mint egy megsebzett dinoszaurusz, aki az első öt évben ugyan talált egy tisztességes mankót (Blaze Bayley személyében) de még 99-ben - amikor újra elkezdett a saját lábán járni - sem mutatott túl magasztos képet.

Az Iron Maidennek több mint tíz év kellett hogy újra felépítse magát és csúcsformába kerüljön. Nem mindenki hitte el hogy az 1975(!)-ben alapított banda, aki újradefiniálta a rock'n'roll életérzést a világon, képes elérni a fénykorában nyújtott teljesítményét. „Csoda lenne” - gondolták sokan. De a csoda megtörtént, és mint ahogyan McEnroe is a visszavonulása, vagy Lance Armstrong a rákbetegsége után végigverte a világot, úgy most az újra teljes pompájában tündöklő Maiden is megmutatta azt hogy mi is az hogy Rock'n'Roll, mi az hogy metál, és milyen a világ legerősebb együttese ha a tagoknak újra együtt dobban a szíve.

Megcsinálták. Az összes rajongó, és ellendrukker is döbbenten áll.

Vannak akik még képtelenek felfogni a tényt, de a győzelem letagadhatatlan, csak napok kérdése mire a kizárólag negatív zenekritikát írni képes emberek is kiugranak a tizediken.

Ugyanis 2010 augusztus 16-án megjelent a „The Final Frontier” - az Iron Maiden új albuma.

Azt hiszem elég őszinte vagyok akkor, ha azt mondom hogy csak szuperlatívuszokban lehet, vagy érdemes az idei anyagról beszélni. Ezt annak ellenére mondom, hogy tudom: jelenleg az számít a jó kritikának, és az az elfogadott, ha az önjelölt kritikusok még a legnagyobb teljesítményeket is leszólják. És az 'alkalmi rockerek' tábora - főként ennek a megtévesztett, birka módon csápoló, kapatos, és nem kimondottan zseniális része – sajnos néha ad a percemberek véleményére.

Ennek ellenére kimondom:

A lemez őrületesen jó. Sőt: nem csak jó, hanem erős is. Szövegben, hangban, és érzésben is.

Éppen ezért azt hiszem érdemes végigmenni a számokon egyenként is. Ha a Maiden tagok négy évet áldoztak rá az életükből, talán az a minimum, hogy ilyen formában is írunk a lemezről:

Satellite 15 – 8 perc 40:

Ez egy igazi, monumentális intró. Felkészíti az embert az elkövetkező - még a bevezető nélkül is - több mint egy órás albumra. Kb. négy és fél perc kell hozzá, hogy elszakadjunk a mindennapi valóságtól – ekkor jön az első váltás. Több másodperces szünet. Az igazi Maiden visszatért. Itt van, a helyett hogy elhelyezkedne a trónszékben és uralkodna a Nickelback-el, Metallica-val teletömött média, és örmény metálbandák által megreformálni kívánt, ja és igen: még kb. 20 000 egyéb metál bandát tartalmazó világunkon, ők nem ezt teszik. Felrúgják a trónt, és olyat mutatnak, amitől megáll az ember vérkeringése. Amiért, és amivel érdemes felkelni reggelente. Egy 76 perces koncepció albumot, amely mellett minden más hasonló lakótelepi hobbizenekaros próbálkozásnak tűnik.

El_Dorado – 6 perc 49:

A szám úgy kezdődik mint amikor vége van egy lemeznek. Stílusos, és rendbontó is egyben. Fél percen belül azonban az agyunkba vág a jól ismert DP100-as super distorsion pickup gatyaszaggató hangja. Igen, a Maiden teljes erőben van.

„Well you can say I'm a devil
And I wouldn't say no
But out here on the dark side
Hey, on with the show”

Mother of Mercy – 5 perc 20:

Az első lassú szám az albumon. Legalábbis úgy látszik az, de cirka másfél perc után beleerősítenek, és egy igen vastag kíséretet raknak a vastag szövegekhez. Főleg a háborús szövegek dominálnak:

„Why are we here in this place, here to kill?
Please, God, forgive us for what we have done.”

Coming Home – 5 perc 52:

Ez már tényleg lassú, az első igazi ballada. Az szám fele részében azért is uralkodnak a riffek. Jó értelemben véve nem rádióbarát. A szövegek igen messzire visznek:

„A thousand leagues away, our land of birth
To Albion’s land
Coming home when I see the runway lights
In the misty dawn the night is fading fast”

The Alchemist – 4 perc 28:

Érdekes, hangmérnöki szempontból inkább a 2006-os albumuk hangzásvilágát hozza. Rossz nyelvek szerint jó értelemben vett töltelék szám, és talán ez a tíz számos album első közepes száma. A szövegek inkább középkori hangulatúak, és sokkal inkább a lovagkorba visznek, mint a borító által körvonalazott-ígért sci-fi világba. A Maidennek ezt is megengedjük, pár perc pihenés a lemezen.

Isle of Avalon – 9 perc 09:

Több mint kilenc perces eposz, ebből adódóan nyilvánvalóan nem igazán az MTV, vagy a Class FM megrendelésére készült. A történet hasonló mint az előző dalnál, de itt egy idő után megfordul a szöveg, és a hangszerelés is inkább a sci-fi irányba indul el.

„Brought here to die and be
Transferred into the earth
And then for rebirth
I hear her crying the tears of an angel
The voices I hear in my head”

Az előző dalt azt hiszem át kell minősítsem, mivel innentől már biztosra vehető hogy ez egy koncepcióalbum. A 'The Alchemist' ugyanis az egyszerre földhözragadt, de mégis föld felettiségével kellően megalapozza az 'Isle of Avalon' útkeresését.

Starblind – 7 perc 48:

Nem egy érzelmektől túlfűtött ballada, sokkal inkább a harc utáni nyugalom érzése sugárzik belőle. Egy percen belül belép egy relatíve enyhe brit torzítás, amely enyhe rugalmasságot, és felélénkülést is hoz, és a továbbiakban végig támogatja is a szöveget. Itt már eltávolodunk a bolygóktól, de a felvillanó fények mellett megmarad azért a sötétség is.

„All the oxygen that trapped us in
A carbon spider’s web.
Solar winds are whispering, you
May hear the sirens of the dead.”

Négy perc után olyan mint ha útra kelnénk a bolygóról - a hangzás sokkal progresszívabbra vált – most már repülünk. 6 percnél érezni hogy lebegünk a semmiben, a teljes súlytalanság vesz körül. Nagyon erős szövegek születnek ilyen távolságból:

„Remember you can choose
To look but not to see and
Waste your hours.
You believe you have the time
But I tell you your time is short.
See your past and future, all the
Same, and it cannot be bought.”

The Talisman – 9 perc 03:

Ez már egy tényleg igazi, 'oldschool' ballada. Talán túlságosan is az. Sőt, nem egyszerűen ballada, ez egy középkori dal – túlnyomórészt a kor-azonos hangszereken indítva. Két percnél már számítani lehet rá, hogy ennek csak zúzás lehet a vége. Még húsz másodperc és az arcukba is kapjuk.

Az Iron Maiden már nem (persze több értelemben is) egyedülálló számokat készít, sokkal inkább egy egységes valamit, amit nem csak a gyűjtemény elnevezése miatt hívunk albumnak, de a saját jogán is. Akinek ez nem tetszik az valószínűleg átaludta az elmúlt harminc évet, egy, még a nyolcvanas években TDK kazettára vett Accept lemezzel a párnája alatt. Érdemes felébredni.

„No, there’s no one going back.
No, there’s not a second chance.”

The Man Who Would Be a King - 8 perc 28:

Nagyon finoman induló dal. Mint ha az első sorok az Iron Maiden harmincöt évéről szólnának:

„As he travels on the beast of Burden
Moving up along the mountain side
As he gazes looking down the valley
No regrets but his pride”

Abszolút szöveg orientált dal. A dal monotóniája az idő gyilkos természetére hívja fel a figyelmet, és az ember agyába is vési az idézetet. Az Iron Maiden nem csak a világ legnagyobb metal bandája akar lenni, hanem már tanítani is szeretne. Kérdés hogy az emberek ezt a tudást mennyire képesek megérteni, és persze alkalmazni.

„His life and time is the only things that he has
Life is is not a rehearsal, only has this the one chance to get it right”

When The Wild Wind Blows – 11 perc 01:

Ez egy több mint tizenegy(!) perces záróakkordja a lemeznek. Érdekes befejezés – mint egy boldog ébredés, hogy a témák és problémák amelyeket a lemez bemutatott, amelyeket láttunk-hallattunk csak egy rossz álom képei lennének. Játékos, mint a minden Iron Maiden koncertet kötelezően befejező (eredetileg Monty Python-os) „Always look at the bright side of the life”. Aztán egy pár téma még belekerül a dalba és kiegyensúlyozottan visz ki minket a súlyos, és ezerszer végighallgatható (végighallgatandó!), most már az Iron Maiden klasszikusok örök csarnokába belépett album kapcsán.

-CsL-

2010. 08. 30.